2013. december 27., péntek

A jogösszehasonlítás a politika ítélőszéke előtt



A politika mindig is kommentálta és mindig is kommentálni fogja a közérdeklődésre számot tartó bírósági döntéseket. Akinek lettek volna illúziói ezzel kapcsolatban, elég, ha a Rezesova-ügyre, az ároktői bandára vagy a devizahitelekkel kapcsolatos kúriai állásfoglalásra gondol vissza – csak az elmúlt hetek eseményeiből szemezgetve. Néhanapján azonban a politikusok már nemcsak az eljárás végeredménye, hanem a bíróságok által alkalmazott jogértelmezési módszerek kapcsán is szükségét érzik a megszólalásnak. És mind közül leggyakoribb céltáblájuk természetesen az összehasonlító módszer. A szakmai blog határait feszegető bejegyzés arról, hogy nem a cél szentesíti a módszert, hanem a módszer minősíti a célt.


„A Szenátusnak az az álláspontja, hogy az Egyesült Államok Alkotmányára vonatkozó bírói értelmezést nem szabad egészben vagy részben külföldi intézmények ítéleteire, jogára vagy nyilatkozataira alapozni, kivéve, ha a külföldi intézmények ítéletei, joga vagy nyilatkozatai hozzájárulnak az Egyesült Államok Alkotmánya eredeti jelentésének megértéséhez.” Ez az Egyesült Államok Szenátusa 2005. évi 92. számú határozata. Itt állunk a Kúria döntésével, árván. Árván, egyedül, csalódottan. Mert hát lássuk be: mindenhol másképpen van. A szintúgy uniós tagállam Horvátország például meglépte, amit meg kell lépni. A horvát kereskedelmi bíróság elítélt nyolc bankot, amelyek az indoklás szerint a devizahitelezéssel egyszerűen becsapták ügyfeleiket.” Ezek pedig Bayer Zsolt szavai a Magyar Hírlap hasábjairól. Ebből is látszik, hogy Magyarország örvendetes módon már fényévekkel az Egyesült Államok előtt jár az összehasonlító módszer elfogadottságát illetően a jogalkalmazásban. Vagy mégsem?

Dienes-Oehm Egon
Dienes-Oehm Egon, a magyar Alkotmánybíróság egyik bírája nemrég egy konferencián kifejtette, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata nem alkotmányos mérce. Majd ugyanebben a felszólalásban azt is megemlítette, hogy a gazdasági világválságra adott magyar válasz – ami a tulajdonjog alkotmányos védelmi szintjének csorbítását is magába foglalta – teljesen összhangban van az EU Alapjogi Chartájának tulajdonjogot relativizáló rendelkezéseivel. Amik egyébként lényegileg azonosak az Európai Emberi Jogi Egyezmény vonatkozó passzusaival. Akkor végül is referenciapont az Egyezmény és az Egyezményt autentikus módon értelmező Bíróság vagy nem?

Pokol Béla
De ereszkedjünk még mélyebbre a jog és politika bugyraiba. Pokol Béla, ugyancsak a magyar Alkotmánybíróság bírája, a Jogelméleti Szemle legújabb számában publikált írásában már egy „globális alkotmányoligarchia” veszélyétől félti Magyarország szuverenitását. Én ezt az írást minden szociológiai, jogi és politológiai terminológiai sallang ellenére alapvetően politikai kiáltványnak tekintem, mert a külföldi és nemzetközi minták követését vagy mérlegelését – pontosabban annak elutasítását – politikai-hatalmi kérdésként vizsgálja. Ezen túlmenően a tanulmánynak valóban jogi és módszertani mondanivalója nincsen: a nemzetközi intézmények (Velencei Bizottság, Emberi Jogok Európai Bírósága stb.) a globális alkotmányoligarchia részei vagy kiszolgálói, a nemzetközi referenciák célja pedig nyíltan vagy burkoltan Magyarország szuverenitásának aláásása, a globális alkotmányoligarchia hatalmának megágyazása. 

Ez a gondolat persze nem új a magyar „jogelméleti” gondolkodás történetében. Azok számára, akiknek életéből már kimaradt a szocialista jogbölcselet tanulmányozása, álljon itt egy részlet Szabó Imre A jogösszehasonlítás szocialista elmélete című tanulmánykötetéből (Akadémiai Kiadó, 1975), a 19-20. oldalakról: „Önmagában véve úgy tűnik, hogy e célok [a kevésbé fejlett országok áttérése fejlettebb jogrendszerre, illetve a jogrendszerek közötti különbségek csökkentése – BJ] a maguk elvontságában megfelelnek az általános fejlődés követelményeinek …, [e] mögött azonban az a gyakorlati helyzet húzódik meg, hogy az idegen jog recepciója a fejlett tőkés országok jogrendszerének átvételét jelenti a kevésbé fejlettek által, az unifikációs törekvések pedig nyilvánvalóan a fejlett tőkés országok, napjainkban a vezető imperialista országok jogrendszerének alapjain állanak. […] A fejlettségi fokban adódó e különbségek említett módon való leszámítolása tulajdonképpen csak jogi megfelelője a tőkés áru- és tőkekivitelnek s az egyetemes jogfejlődés elvont eszméje napjainkban a tőkés világban gyakorlatilag a fejlett tőkés országok jogrendszerének elterjesztését jelenti; ugyanígy a jogegységesítésnek is egészen nyilvánvalóan a vezető imperialista országok jogrendszerének intézményei szolgálnak modellül. A végső okokra leegyszerűsítve e folyamatot, röviden azt lehet mondani, hogy az összehasonlító jogtudomány, gyakorlati céljaiban végül is a tőkés fejlődés különböző szakaszain felmerülő kívánalmaknak megfelelően, a tőkés terjeszkedés, illetőleg az imperialista törekvések jogi igényeinek kielégítését segíti elő.”

Azt hiszem, ezzel elértük azt a pontot, ahonnan csak egy jól felépített labdarúgás-hasonlattal tudunk továbblépni. Egy játékvezető a meccs során rendszerint kap hideget-meleget: a játékosoktól, edzőktől és a szurkolóktól is. Ez szinte hozzátartozik a munkájához. A szurkolók és az edzők úgy érzik, hogy ezzel játékosaikat támogatják, a játékosok pedig úgy érzik, hogy tartoznak ezzel maguknak és szurkolóiknak. A játékvezető nyugodtan megteheti, hogy az egész színházat figyelmen kívül hagyja – mindaddig, amíg a játékvezető karrierjére és a bíródelegálásra a játékosoknak, edzőknek és szurkolóknak nincsen érdemi befolyása. Az a játékvezető, aki így sem tudja függetleníteni magát a körülményektől, keressen más elfoglaltságot. A játékvezetők tevékenységét jobb helyeken rendszeresen elemzik és értékelik szakmai testületek. Szemben a szurkolókkal, akiket csak az érdekel, hogy a spori mit fújt, e testületeket csak az érdekli, hogy miért. A játékvezetőknek e testületek előtt kell hitelt érdemlő magyarázatot adni tevékenységükre. A két színtér azonban nincsen hermetikusan elzárva egymástól: ha a bíró a szabályok alkalmazásában következetlen, akkor alappal tűnhet úgy, hogy őt magát is elsősorban az érdekli, mit fúj, nem pedig az, hogy miért.

Bayer Zsolt
Azoktól, akik egy eleve kívánatosnak tartott eredmény alátámasztására, azaz politikai cél érdekében alkalmazzák a jogösszehasonlítást, természetesen nem várható módszertani korrektség. Teljesen nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok Szenátusa nem az összehasonlító módszer alapos elméleti és gyakorlati elemzését követően jutott elutasító álláspontra, hanem egyszerűen azért, mert a határozat meghozatala előtti években a Legfelsőbb Bíróság több olyan, súlyos politikai konzekvenciákkal járó döntést hozott, ami a szenátusi többségnek nem tetszett, és amiben külföldi, illetve nemzetközi hivatkozások is szerepeltek. Az is elég egyértelmű, hogy Bayer Zsolt nem azért hivatkozott a horvát döntésekre, mert a svájci Szövetségi Bírósághoz (Neue Schauspiel AG c. Felix Bloch Erben, 1998, ATF 124 III 266) hasonlóan úgy véli, az összehasonlító módszer a hagyományos jogértelmezési módszerekkel egyenrangú, és ennek megfelelően pragmatikus módszertani pluralizmus indokolt.

Lehet, hogy igazságosabb lenne, ha a kupadöntőt X csapat nyerné, mert a mérkőzésen végig sokkal sportszerűbbek volt. Lehet, hogy a liga számára szerencsésebb lenne, ha idén Z csapat lenne a bajnok, mert az elmúlt öt évben mindig Y csapat nyert, és kezd a küzdelem ellaposodni. És lehet, hogy a labdarúgás hazai jövője szempontjából V csapat győzelem lenne a legjobb, mert ők sokat költenek az utánpótlásra, ellentétben a nagy riválisokkal, akik egyszerűen bevásárolnak a külföldi piacokon. Ha a játékvezető ehhez hasonló szempontok alapján fújna, biztosan lennének támogatói, és biztosan sokan üdvözölnék az úttörő hozzáállását. Csak éppen megszűnne játékvezetőnek lenni.

Sir Francis Bacon
Én nem tartozom azok közé, akik abszolutizálják a jogalkotás és a jogalkalmazás közötti határvonalat. De úgy vélem, a két szféra rendelkezik bizonyos autonómiával: a bírák kormányzása és a politikusok bíráskodása egyaránt veszélyeket hordoz magában. Sir Francis Bacon szerint a bírák legyenek oroszlánok, de mindig csak a Trón alatt, vagyis a szuverén akaratot ne korlátozzák, és érvényesülését ne gátolják. A kérdés csak az, mi is ma a Trón. Én úgy vélem, hogy nem az Országgyűlés és semmiképpen sem a Kormány. A Trón csak az Alaptörvény és a magyar jogrendszer lehet, ami alatt igen sok oroszlán lakozik: az Alkotmánybíróság, az Országgyűlés, a Kúria, a Kormány vagy éppen az Állami Számvevőszék. A dolog természetéből adódik, hogy ezek az oroszlánok egymással is küzdenek. Egy alkotmányos demokráciában nem azért, hogy ők üljenek a Trónra, hanem azért, hogy a Trón stabil maradjon.

A jogösszehasonlítás kétélű fegyver ebben a küzdelemben. Ha a bírák tendenciózusan vagy inkompetens módon alkalmazzák ezt a módszert, maguk adják fel az igazságszolgáltatás autonómiáját és szolgáltatják ki magukat a politikai szférának. Ha viszont a bírák következetesen és szakmailag kompetens módon nyúlnak ehhez az eszközhöz, döntésük legitimitását növelhetik vele. A Kúria devizahitelekkel foglalkozó 6/2013. számú PJE határozata ebből a szempontból – a döntés érdemi részét nem érintően – a félig üres és félig teli pohár klasszikus példája. A blog soron következő bejegyzéseiből majd az is kiderül, miért…
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése