A komparatisztika szabaddá tesz (Láthatatlan alkotmány, láthatatlan komparatisztika és a közös európai alkotmányos hagyományok)

Hónapokon belül lejár néhány alkotmánybíró mandátuma, és ilyenkor törvényszerűen előtérbe kerülnek az Alkotmánybíróság működésével kapcsolatos, már sokszor körüljárt dilemmák. Ez a blog eddig nem igazán foglalkozott az Alkotmánybírósággal – nos, eljött az ideje. Különösen azért, mert az alkotmánybíráskodást és a jogösszehasonlítást vizsgálva meglepően aktuális és szenzitív problémákba botlunk: legyen-e európai (is), ami magyar, és egyáltalán az Alkotmánybíróság csak az Alaptörvény mellé rendszeresített értelmező kéziszótár, vagy annál azért több?

Mindenek előtt le kell szögeznünk, hogy az összehasonlító módszer vizsgálata az Alkotmánybíróság gyakorlatában nem teoretikus problémafelvetés: a döntéshozatali eljárásban és az argumentációban egyaránt létező jelenségről van szó. Bár a határozatokban valóban csak a döntéshozatal előkészítése során felmerült komparatív szempontok töredéke jelenik meg, így is a határozatok kb. 10%-ában van valamilyen komparatív argumentáció; ez az arány a Magyar Közlönyben közzétett határozatok esetében még magasabb. Az összehasonlító érvelés általános gyakorisága 1990-től kezdve konstansnak tekinthető, bár a hivatkozások szerkezete azóta jelentősen átalakult. Ez a gyakoriság nagyságrendileg a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatával rokonítható. Ennél magasabb aránnyal csak nemzetközi fórumok (EU Bíróság, Európai Emberi Jogi Bíróság), illetve olyan jogrendszerek esetében találkozhatunk, ahol a jogrendszer határai elmosódottak, és nem egyértelmű, hogy jogösszehasonlításról, vagy az alkalmazandó jog feltárásáról van szó (pl. Luxemburg vagy a common law országai, különösen Anglia, Ausztrália, Kanada, Új-Zéland bíróságai esetében).

Sólyom László

Az összehasonlító módszer alkalmazásának elvi keretei és céljai az Alkotmánybíróság gyakorlatában viszont mindmáig tisztázatlanok. Sólyom László (balra) a 23/1990. (X.31.) sz. határozathoz fűzött párhuzamos véleményében kísérletet tett a jogösszehasonlítás elméleti helyének és funkciójának meghatározására, amikor azt az Alkotmánybíróság „tudatosan szubjektív és történelmileg kötött” döntése objektív támaszának tekintette azzal, hogy a kortárs nemzetközi megítélés értékelése „már az Alkotmánybíróság megengedett politizálásához tartozik”. Sólyom László felvetése a testületen belül reflektálatlan maradt, és a rendelkezésünkre álló források szerint azóta sem került napirendre az összehasonlító módszer szerepének elvi élű meghatározása. A tényszerűség kedvéért ehhez hozzá kell tennünk, hogy nemzetközi összehasonlításban is csak elvétve találkozhatunk ilyen tisztázási kísérletekkel a jogalkalmazó részéről, és igazából nincsen külső nyomás, ami a testületeket erre rákényszerítené. Kivételesnek tekinthető az a túlfűtött politikai vita, amit az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága összehasonlító argumentációi váltottak ki, és ami oda vezetett, hogy a Kongresszus 2005-ben határozatban fejezte ki ezzel kapcsolatos fenntartásait.

Az összehasonlító módszer alkalmazása az Alkotmánybíróság döntéshozatali eljárásában minden szempontból esetleges. Nincsen standard módszertani protokoll, és nincsen állandó szervezeti egység vagy személyi kör, amelynek feladata lenne az összehasonlító elemzések végzése. Tulajdonképpen az előadó alkotmánybíró habitusán múlik, milyen körben és milyen módon él jogösszehasonlítással.

Ugyanakkor egyre inkább általános elvárás az előadó alkotmánybírákkal szemben, hogy adjanak nemzetközi kitekintést a tárgyalt ügy kapcsán. Ennek előkészítése az előadó alkotmánybíró saját stábjának feladata, és az előkészítő anyagok az alkotmánybíró, illetve munkatársai érdeklődési körétől, kapcsolatrendszerétől és nyelvi kompetenciáitól függően igen eltérő képet mutatnak. A nemzetközi kitekintés tartalmáról időnként vita is zajlik, rendszerint az Európai Emberi Jogi Bíróság határozatai irrelevánsnak vagy tendenciózusnak vélt hivatkozásai kapcsán bontakozik ki eszmecsere. Az Alkotmánybíróság működésének kezdeti időszakában bevett gyakorlatnak számított külső szakértői vélemények megrendelése az előadó alkotmánybíró előterjesztése alapján. A jogösszehasonlítás alapjául többnyire ezek a – gyakran másodlagos forrásokra épülő – szakértői vélemények szolgáltak. Az első konkrét és közvetlen esetjogi hivatkozásra csak egy 1993-ban elfogadott határozatban került sor, de mára egyértelműen az elsődleges forrásokra épülő esetjogi szemlélet vált uralkodóvá. A referenciák felkutatása nyilvános források, valamint a személyes és intézményi kapcsolatok (ideértve a Velencei Bizottságot is) felhasználásával történik. Az irányadó rendszerek az Alkotmánybíróság működésének kezdeti időszakában a német és osztrák alapjogi rendszerek voltak, mára hasonló jelentőségre tett szert az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága és az Európai Emberi Jogi Bíróság esetjoga, illetve megjelentek a francia Alkotmánytanácsra hivatkozó referenciák is.

Az alkotmánybírósági határozatokban igen változatos helyeken és formában megjelenő összehasonlító argumentáció praktikusan kétféle funkciót tölt be. Az egyik esetben az összehasonlító érvelés a határozat argumentációja szempontjából érdektelen, a szövegből kiemelve a határozat argumentációs ereje jogi értelemben nem csökken: ezt nevezhetjük dekoratív funkciónak. A másik esetben az összehasonlító érvelés az argumentáció szempontjából is releváns; nem játszik szerepet az Alkotmánybíróság normatív mozgásterének meghatározásában, de a döntés előkészítése vagy legitimálása miatt jelentős: ezt nevezhetjük argumentatív funkciónak. Az összehasonlító érvelés elvileg betölthetne normatív funkciót is azzal, hogy a testület a döntéshozatal során az irányadó szabályok tartalmát deklaráltan komparatív eszközökkel állapítja meg, erre azonban a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában mindeddig nem került sor. Kérdés, hogy lenne-e rá igény. Annál is inkább, mert az összehasonlító módszer alkalmazása szempontjából az Alkotmánybíróság eddigi tevékenysége egyáltalán nem tekinthető diadalmenetnek.

A magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában az összehasonlító módszer alkalmazásával kapcsolatos sajátos probléma a „láthatatlan komparatisztika” kérdése. Az Alkotmánybíróság működésének kezdeti éveiben különösen jellemző volt más testületek álláspontjának akár szószerinti átvétele is hivatkozás és szövegkritika nélkül. Ez a jelenség valójában nem komparatisztika, hanem jogkölcsönzés vagy jogi transzplant. A gyakorlat – minden módszertani kritika mellett – nélkülözhetetlen szerepet töltött be a magyar alapjogi dogmatika megteremtésében, és a későbbi valódi komparatisztika előfeltétele volt. Sokak szerint a megoldások módszertani fogyatékosságaival kapcsolatos kifogásokat jórészt az idő orvosolta. Mivel az összehasonlító módszer az Alkotmánybíróság gyakorlatában nem tölt be normatív funkciót, önmagában a szövegkölcsönzés nem jelenthet legitimációs problémát. Akkor azonban, amikor szövegszerűen eltérő alkotmányhelyekre történik hivatkozás, a szövegkritika nélküli átvétel az érvelés legitimációját valójában csökkenti.

A komparatív érvelés másik problematikus területe a trendkutatás. Nem ritka, hogy az Alkotmánybíróság a határozat legitimitásának növelése érdekében egyértelmű nemzetközi gyakorlat hiányában valamilyen irányba mutató tendenciára hivatkozik. A fentebb említett módszertani standard hiánya ezen a területen különösen sok buktatót hordoz. Az Alkotmánybíróság például az első és második abortuszdöntésében a komparatív trendelemzés terén nyilvánvaló ellentmondásba került önmagával. Ismét hangsúlyoznunk kell, hogy ennek a döntések legitimációját illetően nincsen perdöntő jelentősége, de a megalapozás helyett azt valójában gyengíti.

Ahhoz, hogy az összehasonlító módszer és az összehasonlító argumentáció valóban betölthesse legitimációs funkcióját, a módszertani standardok mellett vizibilitásra és transzparenciára is szükség van. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az alkotmánybírósági határozatoknak minden esetben összehasonlító argumentációt is tartalmazniuk kellene. De az mindenképpen megfontolandó, hogy a testület a határozattól függetlenül valamilyen módon hozza nyilvánosságra azokat az elsődleges és másodlagos komparatisztikai forrásokat, amelyek a döntéshozatal során orientálták.

A komparatisztika mindig növeli az alkalmazó testület mozgásterét, ideértve az Alkotmánybíróságot is. És mindig vannak, akiknek ez nem tetszik. Ebből az alkotmányos jogállam szempontjából probléma csak akkor származik, ha akiknek ez nem tetszik, korlátlan hozzáféréssel rendelkeznek az Alaptörvény szövegéhez.

Az Alkotmánybíróság az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő eseti bizottságához címzett 2010. szeptember 29-én kelt levelében úgy fogalmazott, hogy „az új Alkotmány is a közös európai alkotmányos hagyomány része lesz, ami sokban meghatározza az alapértékeket”, és „az Alkotmánybíróságnak a fent említett értékekre vonatkozó általános megállapításai a szöveg változásától függetlenül érvényesek maradnak.” Erről sokaknak talán eszébe jut a „láthatatlan alkotmány”.

A „láthatatlan alkotmány” koncepciójának megjelenése a magyar alkotmányjogi dogmatikában Sólyom László nevéhez köthető, és legteljesebb megfogalmazását a 23/1990. (X.31.) sz. AB határozathoz fűzött párhuzamos véleményben nyerte el: „Az Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az Alkotmány és a benne foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még gyakran napi politikai érdekből módosított Alkotmány fölött, mint „láthatatlan alkotmány”, az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó új alkotmánnyal, vagy a jövőbeli alkotmányokkal sem kerül ellentétbe. Az Alkotmánybíróság ebben az eljárásban szabadságot élvez, amíg az alkotmányosság fogalmának keretein belül marad.”

A „láthatatlan alkotmány” koncepciójának a lényegi elemei tehát: (i) egyfajta függetlenedés a konkrét a normaszövegtől, de (ii) nem kifejezetten contra legem értelmezés, (iii) az állandóság, elvi megalapozottság és koherencia biztosítása érdekében. A – gyakorlatban egyébként a sajátos történelmi körülmények miatt sikeresen alkalmazott – koncepciót számos bírálat érte egyrészt aktivizmusa, másrészt szubjektivitása miatt, ezért sohasem vált a testület hivatalos politikájává, sőt viszonylag rövid idő után már Sólyom László sem hivatkozott rá ezzel az elnevezéssel.

Kérdés, hogy a „közös európai alkotmányos hagyományok” koncepciója adott esetben betölthetne-e a „láthatatlan alkotmánnyal” azonos vagy ahhoz hasonló funkciót, illetve ezt milyen hatékonysággal és legitimitással tehetné meg.

A probléma előkérdése, hogy egyáltalán indokolt és szükséges-e jelenleg a láthatatlan alkotmány érvényesítéséhez hasonló alkotmánybírói attitűd, vagyis a jelenlegi körülmények között (i) az AB feladatának érzi-e az állandóság, elvi megalapozottság és koherencia biztosítását, és (ii) úgy véli-e, hogy ez csak a konkrét normaszövegtől történő bizonyos függetlenedés útján lehetséges. Ezekre a kérdésekre nem adható tisztán jogi, csak jog- és intézménypolitikai válasz.

Ha a válasz mindkét kérdésre igenlő, akkor a közös európai alkotmányos hagyományokkal kapcsolatban technikai és elvi kérdések is felmerülnek. Technikai szempontból a közös európai alkotmányos hagyományok koncepciója a láthatatlan alkotmánynál sokkal objektívabb keretet jelent, feltéve, hogy tartalmának megállapítása transzparens módon és kellő módszertani megalapozottsággal történik, illetve annak felülvizsgálatára rendszeres időközönként sor kerül. E tekintetben legitimitása erősebb lehet, mint a láthatatlan alkotmányé.

A közös európai alkotmányos hagyományok legitimitását azonban más szempontból komoly kihívások érik. Választ kell adni arra a kérdésre, hogy milyen elvi alapon követeljük meg a jogalkotótól (sőt esetleg az alkotmányozótól) a közös európai alkotmányos hagyományok tiszteletben tartását. Az Európai Unió hatályos alapszerződéseiből ez nem egyértelműen kiolvasható, de ha el is fogadjuk ezt az értelmezést, akkor is csak az EU kompetenciáinak körében – ideértve a tagállami implementációt is - érvényesíthető elvárásról beszélhetünk. Ráadásul ez e körben felmerülő viták rendkívül szenzitívek, mert amíg a láthatatlan alkotmány esetében a normaszövegtől elszakadás egyszerű értelmezési kérdésként jelent meg, a közös európai alkotmányos hagyományok esetében ez törvényszerűen a nemzeti jog, rosszabb esetben az Alaptörvény, illetve az alapszerződések és az EU-jog konfliktusaként fogalmazható meg. Ebben kódolva van az Alkotmánybíróság és az EU Bírósága vagy az Európai Emberi Jogi Bíróság intézményi konfliktusa is.

Mindezekre tekintettel – vagy ezektől függetlenül – az Alkotmánybíróság gyakorlatában komoly szerep juthat a közös európai alkotmányos hagyományokra történő hivatkozásoknak az Alaptörvény értelmezése során – különösen, ha az Alkotmánybíróság a változó normaszöveg ellenére változatlan értelmezési gyakorlatát kívánja elvileg megalapozni. Mindaddig, amíg az Alkotmánybíróság értelmezése a szövegszerű értelmezés biztonságos közelségében van, addig sem a módszertani, sem az elvi problémák nem esnek túlságosan nagy súllyal latba. A textuális értelmezéstől növekvő távolsággal egyenes arányban nő a problémákra adott válaszok jelentősége. A technikai jellegű kifogások módszertani standardok kialakításával viszonylag egyszerűen orvosolhatók. Az elvi kifogásokra viszont a belátható jövőben nem adhatóak egyszerű válaszok, de az Alkotmánybíróság egyik funkciója a magyar alkotmányos berendezkedésben éppen az, hogy az ehhez hasonló „nehéz kérdésekben” állást foglaljon.

A komparatisztika szabaddá tesz. Vajon az Alkotmánybíróság élni kíván-e ezzel a szabadsággal? És egyáltalán van-e értelme a létének, ha nem?