Ifjúkorom
egyik meghatározó filmélménye volt az Alien vs. Predator című mélyenszántó
alkotás, ahol két agresszívan terjeszkedő létforma vívta nemes küzdelmét –
sajnos éppen az emberiség rovására. Az új Ptk. szerződési jogi rendelkezései
hasonló harc színteréül szolgálnak: itt a nemzetközi kereskedelmi jog és a
fogyasztói szerződések joga mérkőzik meg egymással, miközben mindketten súlyos
csapásokat mérnek civiljogi hagyományainkra. Úgy tűnik a régi jó polgári jogi
szerződések kihalnak, és helyüket az üzleti, illetve fogyasztói szerződések
veszik át. Ezt a tendenciát erősíti a kontraktuális felelősség új rendszere is.
A régi Ptk. 318.
§-a a szerződésszegéssel okozott károk megtérítésére alapvetően a szerződésen
kívüli károkozásra vonatkozó szabályokat (339. §) rendelte alkalmazni, vagyis a
szerződésszegéssel okozott károkért viselt – a szavatossági igényen túli – felelősség
csak a szerződésszegő fél vétkessége esetén állt be. A szerződésszegő
mentesült, ha bizonyította, hogy új járt el, ahogyan az az adott helyzetben
általában elvárható. Az új Ptk. viszont elválasztja egymástól a szerződéses és
szerződésen kívüli károkozási felelősséget. Míg az utóbbi megmarad vétkességi
alakzatnak, az előbbi gyakorlatilag objektív felelősségi rendszerré alakult át
kettős korláttal (6:142 – 6:143. §§).
Az új Ptk. 6:142.
§-ának előképe egyértelműen a Bécsi Vételi Egyezmény 79. cikk (1) bekezdése, de szinte
szó szerint azonos megfogalmazást alkalmaz az Európai Alapelvek 8:108. cikk (1)
bekezdése, a nemzetközi kereskedelmi szerződések UNIDROIT Alapelveinek 7.1.7.
cikk (1) bekezdése, vagy a Közös Referenciakeret tervezetének 3:104. cikk (1)
bekezdése. A kodifikáció bevallottan ezen szövegek alapján áll: „a Javaslat
nemzetközi példák alapulvételével fogalmazza meg a kimentési klauzulát”
(T/7971. sz. törvényjavaslat a Polgári Törvénykönyvről, Indokolás, 587. o.).
A
szerződésszegéssel okozott károk megtérítésének szabályozása tehát nemcsak
elvált a deliktuális felelősségtől, hanem egyúttal össze is házasodott az
eredetileg a professzionális üzleti szereplők körében a nemzetközi kereskedelmi
szerződésekre kidolgozott kártérítési modellel. Ez a jogalkotói döntés a
régióban nem ismeretlen, de nem is kizárólagos vagy magától értetődő megoldás. Vékás
Lajos szerint „ez a megközelítés a nem kifejezetten üzleti szerződések körében
is megfelelő…, [e]zért a javaslat a károkozó kimentési lehetőségét általános
jelleggel, tehát a nem üzleti szerződési viszonyokban is megszigorítja.”
Az
európai jogrendszerek egy része külön kezeli az üzleti (B2B) szerződéseket az
egyéb szerződésektől. Ennek sokféle jogtechnikai megoldása létezik. A szlovák
(és az új polgári törvénykönyv hatályba lépéséig a cseh) jogrendszer külön
polgári és kereskedelmi kódexet tartalmaz, amelyek teljes és párhuzamos
szabályozással rendelkeznek a kontraktuális felelősség körében is. A lengyel
Ptk. ugyan nem tartalmaz párhuzamos szabályozást, de a vétkességen alapuló
egységes kontrakutális felelősségi rendszeren belül eltérő standardok
alkalmazását írja elő professzionális és nem professzionális szerződő felek
esetében. Egyes jogrendszerek bíróságai (pl. Franciaországban) még teljesen
uniform szabályozás esetén is megtalálják a módját annak, hogy a
professzionális szerződő felekre szigorúbb kontraktuális felelősségi
standardokat alkalmazhassanak.
Magyarországon
a jogalkotó döntésének köszönhetően eldőlt az a kérdés, hogy ki kell-e terjeszteni
az objektív szerződési felelősségi standardokat a nem üzleti szerződésekre is.
A jogalkalmazó számára már csak az a dilemma maradt, hogy indokolt és
lehetséges-e differenciálni a felelősségi standardokat az üzleti és nem üzleti
szerződések esetében, ami nyilván az utóbbiak körében egyfajta tompítást vagy
szubjektivizálást jelentene.
Ami az
indokoltságot illeti, jelentős ellenérv a differenciálással szemben, hogy az
egy nemzetközileg kialakult standard nemzetiesítését, magyarítását vonná maga
után. Ez természetesen a magyar bíróságok szíve joga, de az ár, amit ezért
fizetni kellene az az uniformizált nemzetközi kereskedelmi jog fragmentálódása
lenne. Másrészt viszont nagyon komoly érvek szólnak a nem üzleti szerződésekre
vonatkozó standardok szubjektivizálása mellett: a magyar társadalom jogtudata
jelenlegi állapotában nem tartja tisztességesnek, ha a szerződő magánféltől
többet követelünk, mint amennyi az adott helyzetben általában elvárható. Ez talán
most még nem nyilvánvaló, de az első marasztaló ítéletek után valószínűleg igen
markánsan jelentkezik majd.
Ha a bíróságok
szükségesnek látják a differenciálást, hogyan tehetik meg ezt a gyakorlatban?
Úgy vélem, hogy erre mind a kimentéssel, mind a kárfelelősség terjedelmével
kapcsolatos rendelkezések lehetőséget teremtenek. Az előbbi esetében az
ellenőrzési kör, az utóbbi esetében az előreláthatóság konkrét alkalmazása
lehet a kulcs. Bár mindkét fogalomnak igen terjedelmes irodalma van a
nemzetközi kereskedelmi jogban, ami behatárolni látszik a bíróságok
mozgásterét, ne feledjük, hogy ezeket a standardokat eddig professzionális
gazdasági szereplők egymás közötti viszonyaiban alkalmazták. Miért ne mondhatná
egy magyar bíróság, hogy egy laikus magánfél ellenőrzési köre vagy
előreláthatósága jelentősen eltér egy professzionális gazdasági szereplőétől?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése