Hagyományos generációs vita tárgya, hogy
vajon kiveszett-e a jóerkölcs a társadalomból. Az idősebbek szerint
egyértelműen ez a helyzet. A fiatalabbak inkább azt gondolják, hogy az
erkölcsök legfeljebb változnak, de nem tűnnek el. Jogi szempontból a dilemma
az, hogy a „jóerkölcsbe ütköző szerződések” koncepciójának mint semmisségi
oknak van-e jövője a modern jogrendszerekben. Az összehasonlító jogász számára
pedig az a kérdés, hogy itt segíthet-e a komparatisztika, és mégis hogyan,
hogyha nem…
A
blogbejegyzéshez az ötletet ismét – és ígérem, ezúttal utoljára – a Kúria
deviza alapú kölcsönszerződésekről szóló 6/2013. számú PJE határozata
szolgáltatta. A jogegységi határozat III/2 b) pontja vizsgálja azt, hogy a
deviza alapú kölcsönszerződés koncepciója jóerkölcsbe ütközik-e. A válasznál –
ami a Kúria szerint egyértelmű nem – talán még érdekesebb az, mi ennek a
jogintézménynek a lényege, mire lehet jó a gyakorlatban és van-e jövője egy
modern, plurális és individualista társadalomban.
Az
1928. évi Magánjogi törvényjavaslat (Mtj.) már rendelkezett a „jóerkölcsbe és
közrendbe ütköző” szerződések semmisségéről. A régi Ptk. eredeti szövege a
„nyilvánvalóan a dolgozó nép érdekeibe”, később a „társadalom érdekeibe” vagy a
„szocialista együttélés követelményeibe” ütköző szerződéseket nyilvánította
semmisnek. 1991 óta ismét a „nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköző” szerződések
semmisségét tartalmazza a Ptk., és szó szerint ezt veszi át az új Ptk. is
(6:96. §). A jogalkotó soha nem próbálta konkretizálni ezeket a törvényi
rendelkezéseket, ezért mindig is a bíróságok feladata volt, hogy a generálklauzulát
tényleges tartalommal töltsék meg.
A
magyar jogrendszer egyáltalán nem áll egyedül ezzel a megoldással. Szinte
minden modern jogrendszer fenntartja magának a jogot arra, hogy a szerződési
szabadság korlátozásával az erkölcsileg elítélendő szerződéseket érvénytelennek
minősítse. A jogtechnikai megoldások természetesen jelentősen eltérnek az egyes
jogrendszerek belső logikájától függően. Az angolszász jogrendszerek a public policy-ba ütköző szerződések
kategóriája alá vonnak igen heterogén jelenségeket (többek között a szexuálisan
erkölcstelen, a házasság intézményét aláásó, a közélet tisztaságát
veszélyeztető, az államháztartást megkárosító, az igazságszolgáltatást
akadályozó és a konkurencia-tilalmi megállapodásokat), amik a mi jóerkölcsbe
ütköző szerződéseinkhez hasonlóak, és ehhez kapcsolják általában a semmisség
jögkövetkezményét. A német jog (BGB 138. §) nemcsak a szerződések, hanem
általában a jóerkölcsbe ütköző jogügyletek semmisségéről rendelkezik, és a
gyakorlatban ezt követik a svájci és olasz bíróságok, bár a vonatkozó polgári
törvénykönyvi rendelkezések csak a jóerkölcsbe ütköző szerződések semmisségét
mondják ki. A francia jog szerint egy szerződés semmis, ha annak tárgya (objet) vagy jogalapja (cause) tiltott (illicite); tiltottnak pedig az minősül, ami jogellenes (prohibié par la loi) vagy jóerkölcsbe,
illetve közrendbe ütközik (contraire aux
bonnes moeurs ou à l’ordre public).
A
jogtechnikai megoldások sokfélesége mellett az is fokozza a heterogenitást,
hogy a jóerkölcsbe ütközőnek minősített megállapodások köre időben és térben
rendkívüli sokféleséget mutat. Egy angol bíróság pl. 1771-ben úgy foglalt
állást, hogy erkölcsileg semmi kivetnivaló nincsen abban, ha a felek arra
kötnek fogadást, melyikük apja hal meg korábban [March v. Pigot (1771) 5 Burr.
2802, 98 Eng. Rep. 471]. Ehhez képest a francia joggyakorlat 1999 előtt, mint
jóerkölcsbe ütközőt, következetesen semmisnek nyilvánított minden ajándékozási
szerződést, amit házasságtörő kapcsolatra tekintettel kötöttek a felek. Ma már
nem ez a helyzet (JCP 1999.II.10083), viszont a nyilvánosházak működtetése
céljából kötött bérleti szerződések továbbra is semmisek. A német joggyakorlat
ellenben ez utóbbi szerződéseket csak akkor tekinti semmisnek, ha a bérleti díj
(nyilván azért, mert a bérbeadó ismeri a bérlet célját) olyan magas, hogy az
csak a lányok kizsákmányolásával teremthető elő (BGHZ 63, 365, 367; HR NJ 1991,
266). A német bíróságok érvényesnek tekintik azokat az élettársi szerződéseket
is, amelyeket egyébként házasságban élő felek kötnek, kivéve, ha a szerződés
valójában nem más, mint a szexuális szolgáltatásokért nyújtott
ellenszolgáltatás leplezése.
A
magyar bíróságok a „jóerkölcsbe ütközést” egyfajta kisegítő semmisségi
jogcímnek tekintették, vagyis nem látták alkalmazhatónak akkor, ha a szerződés
valamilyen fogyatékosságához a jogszabály egyéb érvénytelenségi vagy relatív
hatálytalansági jogkövetkezményt fűzött (pl. tilos szerződések, tévedés,
megtévesztés, feltűnő értékaránytalanság, tisztességtelen általános szerződési
feltételek alkalmazása, uzsora, fedezetelvonó szerződések stb.), amikhez
csatlakozik az új Ptk-ban külön szabályozott semmisség fiduciárius
hitelbiztosítékok esetén (6:99. §). Ettől függetlenül nem állítható, hogy a
jóerkölcsbe ütköző szerződések magyar bírói gyakorlata kiüresedett volna vagy
marginális lenne. Bár a publikált döntések túlnyomó többségében a bíróságok nem
látják nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek a támadott szerződéseket, akad bőven
példa az ellenkezőjére: a pilótajátékok, a közvagyont megkárosító vagy a
közélet tisztaságát sértő szerződések, illetve a valódi kötelezettséget nem
keletkeztető tartási vagy gondozási szerződések esetén a döntések rendre ezen a
jogszabályhelyen alapulnak.
A
jogintézmény tehát kifejezetten praktikus lehet akkor, ha a bíróságok
nehézségekbe ütköznek az egyéb érvénytelenségi okok alkalmazása során, mert pl.
nem egyértelmű, hogy az egyéb jogági jogellenesség egyben polgári jogi
semmisséget is jelent-e, vagy a szerződést a feltűnő értékaránytalanság miatt
megtámadni jogosult fél nem akar vagy nem tud élni ezzel a jogával (mert pl. ő
is partner a közvagyon megkárosításában). Gyengéje viszont, hogy a jóerkölcsbe
ütközést megállapító vagy elutasító ítéletek indokolása szükségszerűen suta. A
magyar bíróságok a jóerkölcsbe ütközés során az általános társadalmi megítélést
vizsgálják, vagyis azt, hogy a szerződés célja, a kötelezettség jellege, az
ellenszolgáltatás ténye az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat
nyilvánvalóan sérti-e. Ezt objektív, pláne empirikus módon megállapítani nem
lehet. A Kúria jogegységi határozata is nehezen talál itt fogódzót. Egyrészt
önmagával indokolj a megállapítást, amikor egyszerűen kijelenti, hogy a
társadalom nem ítélte el ezeket a szerződéseket. E mögött valószínűleg az az
érvelés húzódik meg, hogy sokan kötöttek ilyen szerződéseket, márpedig
önmagában ez a tény nem jelenti azt, hogy ezek nem ütköznek jóerkölcsbe.
Másrészt hosszan elemzi, hogy a konstrukcióban elvileg mindkét fél
realizálhatott számára fontos előnyöket, ami viszont már a szerződéses
egyensúly vizsgálatához vezet át, és ezt a Ptk. más jogintézmények (uzsora,
feltűnő értékaránytalanság) útján igyekszik kezelni.
Mit
tehet tehát a jogösszehasonlítás azon kívül, hogy elismeri, a jóerkölcsbe
ütközés értékelése a bíróságok diszkrecionális jogköre, amit igen eltérő
társadalmi körülmények és jogi rendszertani keretek között gyakorolnak. Talán
annyit, hogy rávilágít egy sajátos tendenciára, ami viszont valamennyi európai
jogrendszerben jelentkezik, és előrevetítheti a jogintézmény alapvető
átalakulását. Ez pedig az alapvető jogok és szabadságok rendszerének
jogiasodása, és ennek rátelepülése a hagyományos jogágakra, ami esetünkben egy
alkotmányos polgári jog kialakulását, a polgári jog alapjogiasodását
eredményezheti. Konkrétan arról van szó, hogy a modern jogállamokban a
magánautonómia korlátozása csak az alkotmányos előfeltételek megvalósulása
esetén lehetséges. Kérdés, hogy az állam korlátozhatja-e a szerződési
szabadságot pusztán azért, mert a szerződés valamilyen okból a többség erkölcsi
meggyőződését sérti. Ennek megválaszolásához vizsgálnunk kell, hogy a
„közerkölcs védelme” mint az alapjogok korlátozásának egyik általánosan
elismert alapja, hogyan viszonyul a „nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközés”
koncepciójához. Azt is vizsgálnunk kell, hogy az állami beavatkozás indokoltsága
minden típusú jogviszonyban azonos mértékű-e: ahol a közbizalom vagy a
közvagyon forog kockán, az állami beavatkozás nyilván könnyebben indokolható,
mint ott, ahol kizárólag minden szempontból egyenlő személyek magánéleti
viszonyairól van szó.
Ha
viszont meghúzhatónak látjuk ezt a határvonalat, nem lenne-e szerencsés nevén
nevezni a gyermeket? Nem lenne-e szerencsés kimondani, hogy a közbizalmat sértő
vagy a közvagyont károsító szerződések semmisek, mert ehhez a
jogkövetkezményhez nyilvánvaló közérdek fűződik. És nem lenne-e szerencsés
kimondani, hogy egy modern jogállamnak nincsen biankó felhatalmazása
beavatkozni magánjogi viszonyokba pusztán azért, mert annak tartalma a többségi
erkölccsel ellentétes? A tényszerűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a
szerződési jog európai harmonizációjában egyelőre nem merült fel ez az opció.
De az idők változnak, és velük változunk mi is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése